Them Crooked Vultures – Them Crooked Vultures

Ezt az albumot a legtöbb helyen lehúzták, nekem mégis baromira tetszett, pedig az előzetes infók alapján nem sok esélyt láttam, hogy kedvelni fogom. Maga a banda igazi supergroup, hiszen a basszeros John Paul Jones a Led Zeppelin-ből, Dave Grohl a dobos(Foo Fighters) és Josh Homme az énekes(Queens of the stone age, Kyuss). Led Zeppelin-től egy-két számot leszámítva soha nem szerettem semmit, a Foo Fighters-t kifejezetten utálom, a QOTSA az egyetlen banda a 3 közül, amit szívesen meghallgatok. Egy csapat arculatát általában az énekes  adja, ő szállítja azt a pluszt, amivel a zenekar egyedi lesz, s mivel Josh Homme kifejezetten az általam favorizált énekesek közé tartozik, tettem egy próbát a Theme Crocked Vultures-el.

Maga a zene  hard rock,  néhol szintivel meg stoner-es belassulásokkal. Igazából  a kategorizálás teljesen fölösleges a 21. században, annyi crossover és  szarság van, hogy minden 2. bandára új stílust lehetne kitalálni.(ők mondjuk  pont nem visznek bele annyi változatosságot, hogy ez a veszély fenn álljon) Az album első feléről elmondható, hogy sokkal jobban sikerült, mint a 2. A vége felé kicsit lapossá válik az egész, a fülbemászó dallamok és az ismételhető refrének is unalmassá válnak, egészen a Caligulove-ig (a 11-es szám a 13-ból), ami az egyik legjobb dal a lemezről, az utolsó két szerzeményen viszont újra bealszunk. Sok egyediséget nem találunk ebben a zenében, viszont amit csinálnak, az profi. Akik nem tudják betéve az összes QOTSA számot, azoknak mindenképp ajánlom lemezt, a többieknek akkor,ha nem próbálják mindenképpen az anyazenekarhoz hasonlítani, ebben az esetben talán még élvezni is fogják

Letöltés

Ideje már írnom valamit, mivel ezt a blogot én nyitottam, és eleve én akartam a legjobban, csak írni már lusta voltam rá.

Első bejegyzésemmel meg is nyitom a dicső dákeszblog zenerovatát! A zenei ízlése a dákeszstábnak annyira felsőbbrendű, hogy nem tudunk mit kezdeni vele, ezért inkább terjesztjük a szerencsétlenebbeknek. Igen, nektek, kis getszyk . <3

Az első album a zenerovatban nem más, mint január szerintem egyértelműen legjobb albuma, a kultikus japán avant-garde black metal Sigh-nak  nyolcadik stúdióalbuma, a zseniális Scenes From Hell. Ez az első album, amelyen az új bandatag, az eszméletlen szexi Dr. Mikannibal szaxis/vokálos szerepel. Buzi, aki nem sunná.

A zene gyakorlatilag az előző albumukon, a Hangman’s Hymn-en alapszik (ami egyébként kibaszott fantasztikus, szégyellje el magát, aki nem ismeri), csak megacélozva, nyersebbé, erősebbé téve azt minden téren. A hangzás elég kaotikus és nyers az előző album tisztaságához képest, de illik hozzá, már ez lefekteti a pokoli alaphangulatot.
Gyakorlatilag egyesíti a régi Sigh absztrakt, különleges és mocskos hangulatát az új Sigh dicsőséget, tekintélyt sugárzó szimfonikus őrületével, így talán a valaha kiadott legegységesebb anyagukká varázsolva ezt. A fúvós hangszereket hihetetlenül  jól felhasználják a zenéjükben,  a saját, alapból egyedi black metaljukat megfűszerezik vele, így kapva egy olyan különleges elegyet, amit más banda egyszerűen nem képes megcsinálni. Ezeket a szimfonikus betéteket egyébként különböző vendégmuzsikások vették fel, a harsonát pl.  Pál Zoltán játszotta fel a Sear Bliss-ből.

A nyitó szám, „Prelude to the Oracle” nem szaroz, egyből belerángat minket a teljes őrületbe, mélyre hangolt gitárok, Mirai és Mikannibal váltott vokáljai kihozzák az emberből a belső állatot. Itt jegyezném meg, hogy eléggé féltem attól, hogy Mikannibal hogyan fog teljesíteni vokálfronton, de feleslegesek voltak az aggodalmaim, kitűnően érti a dolgát, mély, öblös hörgése remekül kiegészíti Mirai károgását.  Shinichi Ishikawa csodás szólóival ismét az egyik legnagyobb pozitívumnak számít, félelmetesen alulértékelt gitáros.

Akármilyen jó is volt az első szám, a leggyengébb a lemezen, ezután fog csak beindulni a móka igazán, amit a „L’art De Mourir” az elszállós szimfonikus betétjeivel be is bizonyít nekünk. Mintha a XIII. század báli zenéjét keresztezték volna a black metallal! Táncolni van kedve tőle az embernek.

A „The Soul Grave” emelkedett, ünnepélyes hangulata magával ragadó, egyik legjobb az albumról. Imádom a belassulásokat benne. Ezután következik az album két leghosszabb száma, a „The Red Funeral” és a „The Summer Funeral”. Az előbbi az egyik kedvenc  számom az albumról, ugrálós, fogós, a  refrénje isteni. Nagyon eltalálták itt is a szimfonikus részeket. Valami  fura hangeffekt is hallható a belassuló riffek alatt, mintha sziréna lenne, vagy ilyesmi, nagyon megfogott az is benne.  Az utóbbi,  a „The Summer Funeral” lelassult tempójú szám, doomos témákkal. Zeneileg talán a legérdekfeszítőbb, viszont egy picit bele lehet unni, szerintem a maga 7 percével el van nyújtva, pedig általában nem zavarnak a hosszú dalok. Viszont Shinichi isteni szólóját dugnám benne… Azt hiszem nyugodtan hívhatjuk ezt az album balladájának.

Ezután a kis intermezzo után a lemez teljes dühvel és őrülettel tombol, kímélet nélkül.  A „Musica in Tempora Belli” üdítő gyorsasága, dallamossága és agresszivitása kiemelkedő, és dugnám azt a rövid szaxofon szólót.  A szám egy baljós, verselt idézettel végződik. Az utána következő „Vanitas” intenzitása lehengerlő, dallamos, thrashes, monumentális. Nem tudom eldönteni, hogy ez, vagy a The Red Funeral a kedvencem az albumról. A záró tétel, „Scenes From Hell” egy 3 perces, enyhén folkos, de mégis kemény levezetés, jó lezárása az anyagnak, garantáltan elégedett mosolyt csal az arcokra.

Egy szó, mint száz, ez az album megvett engem kilóra, vagy egy hete hallgatom folyamatosan, nem tudok betelni vele, Mirai Kawashima és csapata újra egy mesterművet tett le az asztalra, immáron nyolcadik alkalommal. Egyébként meg az album borítója eszméletlen, egyik legjobb, amit valaha láttam!

Értékelés:  96/100

Tracklist:

01 – Prelude To The Oracle
02 – L’art De Mourir
03 – The Soul Grave
04 – The Red Funeral
05 – The Summer Funeral
06 – Musica In Tempora Belli
07 – Vanitas
08 – Scenes From Hell

Letöltés

És hogy ne legyen ily rövid első bejegyzésem, jöjjön magától a mestertől egy szívmelengető nóta:

Miután ma belefutottam ebbe a borítóba egy fórumlátogatásom során, úgy 5 percen át fennhangon röhögtem. Igaz, rögtön utána el is szomorodtam kicsit, de ha ti is szánalmasnak tartjátok ezt a hirtelen fellángoló nagy hazaszeretetet a XXI. század globalizált világában, megértitek.
A fórumozó, aki beszúrta ezt a képet, a zenét tökéletesnek, “nagyon erősen 10/10″-nek értékelte. Erre nem igazán szeretnék kitérni, mert úgy érzem, időt sem érdemes vesztegetni rá (nemzeti rap?…), de valakivel meg kellett osztanom a szomorú élményt, amit ennek az olvasása okozott.
Egyébként nem, nem tartozok semmiféle kisebbséghez, sőt, még az orrom sem görbe, csupán nem tudok érzelmileg kötődni egy élettelen földdarabhoz.
Apropó, nem tudom, hogy mit visel a képen kis hazánk dicső rappere, de ha boxerben képzelitek el, úgy a legviccesebb.

Mivel manapság az útszélén a saját hányásában brékdenszelő csövesnek is van blogja, úgy döntöttünk, hogy mi is csinálunk egyet. Az elhatározás magját hamar elültette magában mindenki, a csírázáshoz viszont hosszú hónapokat kellett várni, hiszen felvilágosult értelmiségiekhez méltóan minden apró kérdést gondosan megvitattunk. A központi témát a blog neve adta, mindenkinek volt legalább 20 szar ötlete, és mivel mindegyikünk getszykemény, nem akartunk engedni a saját igazunkból. Végül az objektíven legjobb színésznek tartott, legszexisebb emberre esett a választásunk: David Hasselhoff-ra. (aki nem sunázná, az buzi) Sajnos ez a webcím már foglalt (innen is üzennénk, hogy a kurva anyját annak, akinek volt pofája felhasználni a nevet), ezért a kedvenc szavunk lett a győztes: dákesz. De mivel ez így túl snassz lett volna, mi pedig szerettünk volna egy tekintélyt parancsoló nevet, odabiggyesztettük a végére a monster szócskát. A blog tehát megnyílt, mindenkit szeretettel várunk (nem), hiszen igazi kultúr paradicsomban lesz része az ide látogatóknak.